Hannover

09.26. Péntek

Csak akkor döbbentem rá mekkora szerencsém volt a hannoveri fuvarral, amikor beszálltam a Ford terepjáróba és szóba elegyedtem a sofőrével. Ameddig a csomagjaimat odaráncigáltam a járműhöz, már 3-an dudálták le, mert tényleg eléggé nehézkes volt a megállás. 4 óra körül vehetett fel, és mint kiderült, Hannover nincs olyan közel, mint ahogy elsőre tűnt. Lipcsétől körülbelül 250 kilométer volt, ami jó 3 óra utazást jelentett.

Most elmesélek valami személyeset, a stoppolásról, a lélektanáról, a kommunikációról az utas és a vezető között. Mindig szinte ugyanúgy indulnak a dolgok, számomra. Beszállok a kocsiba, mindketten meglepődöttek vagyunk. Ki ez a srác az autómban, másik oldalról pedig ki mellé ültem most be? Ezért minél hamarabb el kell kezdeni beszélni, hogy az esetleges feszültség feloldódjon. Aki felvesz egy stoppost, az minden bizonnyal erre kapható is. Az út hosszától függően változhatnak a témák is. Egy hosszabb táv alkalmával elfogyhatnak a témák, ami nem túl jó. Fontos hogy beszéljünk, vagy ha beszédes a partnerünk, legyünk jó hallgatók, főleg ha még érdekeseket is mond.

Hannoveri sofőröm azért volt Lipcsében mert egy kis gazdasága van ott. Állatokat korára tekintettel már nem tart, de rengetegféle gyümölcse, növénye akad. Németország újraegyesítése idején kapta vissza, azóta nem tágít mellőle és minden hétvégén leautózik, hogy munkálkodjon egy kicsit.

Szerencsére, amikor azt említettem neki, hogy politológus vagyok, akkor sem ment el a kedve a társalgástól. Kiderült, hogy lelkes amatőr történész és az erdélyi szászok titkait kutatja, egészen II. András magyar királytól visszamenően. Ez aztán érdekes téma! Rengeteget tudott róla beszélni, egy vaskos kötet még az autóban is ott díszelgett. Azt mondta többet van a városi könyvtárban mint otthon. Nem volt gondom a némettel Lipcsében sem(Drezdában azért még igen, egyrészt azért, mert hosszú idő után az első alkalom volt hogy anyanyelvi német környezetbe kerültem, másrészt azért mert nem lehet azt mondani hogy nincs drezdai dialektus), de Hannover valóban a Hochdeutsch, az irodalmi német fellegvára. A kedves bácsival még levezettünk egy elég hosszú tanácskozást a kialakult ukrán helyzetről, valamint arról, hogy szerinte mik lehetnek ennek a következményei orosz részről. Ő nem volt teljesen orosz és Putyin ellenes, azzal érvelt, hogy Ukrajnának azon részén rengeteg orosz lakik, ami valóban igaz, de én erre egyből Erdéllyel válaszoltam. Itt egy kicsit megakadt a beszélgetés és visszatértünk az erdélyi szászokhoz, ami valóban sokkal érdekesebb témának bizonyult.

Este 7 óra körül érkeztem meg Hannoverbe, és egy pirosnál gyorsan kipattantam az autóból. Beütöttem a GPS-be a hétvégi hostom Paul címét, és már indultam is hozzá. Furcsa egy város Hannover, nagyok a kontrasztok. Valóban talán a legszebben beszélő emberek élnek ott, de szinte biztos, hogy a város lakosságának a negyede török származású. Rengetegen vannak, az elején az ismeretlentől való félelem miatt egy kicsit meg is voltam illetődve az utcán, de aztán hamar rájöttem, hogy Hannover simán csak egy elég kevert etnikumú város. Túrám során először értem át Nyugat-Németországba, talán ez is ok lehetett erre.

Este Paul-nál csak fürödni volt időm, igyekeztünk is vissza a városba, péntek lévén zajlott a német bajnokság. Paul nagyon nagy Hannover 96 szurkoló volt, valamint szinte minden mondatát és cselekvését a focival kötötte össze. Én nem sajnáltam ezt túlságosan, lévén én is nagy fociőrült vagyok, a Bundesligát pedig kifejezetten kedvelem. Azt azonban nem hangoztattam túl gyakran, hogy a Bayern München a kedvenc csapatom, úgyhogy indokoltnak láttam, hogy hosszúnadrágban menjek a városba, mivel a vádlimon egy elég nagy Bayern címer tetszeleg.

Paul megtáncoltatja az leendő menyasszonyt

Egy ázsiai kocsmába mentünk, ahol tudtuk nézni a Hoffenheim meccsét, azaz tudtuk volna, de a Hannover ultrákat akikkel találkoztunk, beleértve Pault is, nem nagyon érdekelte. Még Szalai Ádám se játszott, szóval engem se nagyon. Ittunk pár sört, és bekaptunk pár muffint, amit Paul egy kedves hölgy barátja készített. Később áttettük a székhelyünket egy másik kocsmába, ahol nagyon sok részeg volt, viszont igazi hannoveri sörök. Itt Paul egyik barátja bemutatást tartott nekem a Hochdeutsch-ról ami valóban lenyűgöző volt. A kocsmában szóba elegyedtem egy kedélyesen italozó úrral, aki miután megmondtam neki, hogy magyar vagyok, elkezdte sorolni az élményeit. Meglepett, bár az idősebb korosztályból volt, de egyébként nem sok olyan emberrel találkoztam akinek mondott volna valamit az, hogy Magyarország, vagy Balaton. Úton hazafelé, még egy leánybúcsús csapattal is összefutottunk, akik különböző próbákat teljesítettek. Többféle nevű férfit kellett megtalálniuk, és valamilyen feladatot végrehajtaniuk. Az egyik pont a Paul névhez kapcsolódott, így a házigazdám megtáncoltatta a leendő menyasszonyt, amit én ravasz módon meg is örökítettem.

09.27. Szombat

A hannoveri Maschsee

Sajnos ahogy előre jelezte nekem, Paul-nak dolgoznia kellett, ezért odaadta a biciklijét és a városba indultam. Ez alkalommal már meg sem lepődtem, hogy milyen egyszerű a közlekedés két keréken. Első utam a Maschsee-hez vezetett ami egy pompás kis tavacska a városban. Meg kell jegyeznem, körülbelül 20 fok lehetett ezen a kellemes szeptember végi napon, szóval egy rövidnadrágban és pólóban tekeregtem. A tó után a stadionhoz mentem, ami sajnos le volt zárva de azért kívülről is megcsodáltam. Egy gyors közvélemény-kutatást is rendeztem, ismerik-e a lakók Huszti Szabolcs nevét. Persze ismerték, és sajnálták is, hogy otthagyta a focicsapatot. Ezután ellátogattam még a városházához, aminek egy gyönyörű parkja is volt, a kerítésén pedig Hannover történetét mesélő plakátok és drapériák. Betájoltam magam egy napóleoni háborús emlékműhöz, aztán bicikliztem még pár órát, mielőtt visszatértem Paulhoz.

A napóleoni háborúk győzelmi emlékműve

Este meccset néztünk és a Fifa 15-el játszottunk, valamint Paul utazásairól készült képeket nézegettük. Rengeteg volt. Megdöbbentően sok. Paul 19 volt, saját autó, óriási lakás amelyben egyedül lakott(ezt bérelte) nagy TV, Playstation 4. Rendszergazdaként dolgozott, otthonról az E-onnak. Én személy szerint elsősorban az ifjúság helyzetét, vagyis az ifjúság közötti óriási különbségeket tartom az egyik legnagyobb és legfontosabb különbségnek Magyarország és Németország között. A felnőttkori stressz úgy gondolom elég jelentős a német emberek között is, bár teljesen más dimenziókban, valószínűleg nem a megélhetés vagy épp a számlák befizetése miatt. De a német fiatalok sokkal inkább lépcsőzetesen lépnek be a munka világába, és egyszerűbb az életük. Nincs rajtuk akkora nyomás. A magyar fiatalok, 17 éves kortól akkora stressznek és elvárásnak vannak kitéve, az ország helyzetéből közvetetten vagy épp közvetlenül adódóan, hogy ez a későbbiekben szinte minden téren megmutatja a negatív hatását. Ez valószínűleg szintén egy később poszt témája lesz.

Egy érdekes találat, 9. osztályos kötelező olvasmányom egy hannoveri könyvcserélős szekrényben

09.28. Vasárnap

Minél korábban fel akartam kelni, mert nagyon nagy út állt előttem. Hannoverből Amszterdamba szerettem volna eljutni egyetlen nap alatt. Ez volt a túrán a legnagyobb távolság két város között, kivéve Párizst és Lyont, amikor tudtam, hogy nem fogok stoppolni. Viszont a lelkesedésem még elég nagy volt. Elköszöntem Paultól, és mondtam neki, hogy bármikor szívesen látom Magyarországon. Vettem egy jegyet, amivel több közlekedési eszközre is fel lehetett szállni, és utaztam egy jó órát. Bele se merek gondolni mennyi lett volna ez gyalog. Később persze láttam, hogy jó 20 kilométerrel elhagytam Hannovert, szóval jobb hogy nem gyalog vágtam neki az útnak. Nagyon nem szeretek benzinkutakon és pihenőhelyeken stoppolni, úgy vagyok vele, hogy aki meg szeretne nekem állni, az megáll, a többieket nem zaklatom. Hát most erre kellett adnom a fejem.

Lipcse

09.23.

A hely amit kinéztem magamnak Drezdában, igen messze volt az ideiglenes lakóhelyemtől, így viszonylag korán felkeltem, és nekiláttam a gyaloglásnak. Nagyon szeretek gyalogolni és futni, úgyhogy ez alkalommal sem volt gond a 8 kilométeres távval, ami város szélére vitt. A ruháim már nem minden alkalommal értettek egyet velem a baktatást illetően, elég érzékeny helyen lettek sebeim és voltak fájdalmaim egy ilyen kisebb túra után.

1 óra erőltetett menet után elértem a kórházat a város szélén, akarom mondani az autópályát, és eddig először az úton, egy stoppost vettem észre. Látszólag minden olyan dolgot leszart, amit a stopposok kézikönyveiben írnak. Sapkát viselt, amit nem ajánlanak, cigizett, és a ruházata is elég ütött kopott volt. Halléba akart eljutni, ami Lipcsétől csak pár kilométer, de én először ügyet sem vetettem rá, inkább továbbgyalogoltam egy jobbnak tűnő helyre. 1 óra stoppolás után azonban mégis inkább visszafordultam Philipphez, és ami ilyenkor megszokott, megismerkedtünk. Ezek után ketten, vagy felváltva folytattuk tovább az ipart, de bármilyen furcsa, 4 órán keresztül senki se állt meg nekünk. Akármilyen felállással próbálkoztunk, még csak ügyet sem vetettek ránk. Az első pár óra után Philipp felvetette azt a lehetőséget, hogy menjünk vonattal, ami 5 fős csoportjegy esetén csak 7 euró/fő lenne. Az idő előrehaladtával ez az opció egyre inkább kecsegtetővé vált. Végül megunva az álldogálást úgy döntöttünk, ebből vonatozás lesz. A mi járatunk 7 órakor indult, szóval még volt 3 óránk visszaérni a pályaudvarra, ami természetesen ott volt, ahonnan elindultam. Nem igazán gondoltam volna, hogy ezt a 8 kilométeres távot még egyszer meg kell tennem, de annak tudatában, hogy estére biztosan Lipcsében leszek, bevállaltam. Útközben kibeszéltük a vándoréletet Philippel, ő éppen hazafelé tartott, én pedig mindössze 2 hete voltam úton, de volt közös téma bőven. Párszor megjegyeztem, hogy simán elmenne írnek is, mivel vörös haja és elég ápolatlan vörös szakálla volt. Megérkezve a vasútállomásra, elég sok időnk volt még. Felhörpintettünk pár üveg Paulanert, amit igazán megérdemeltünk a gyaloglás után, majd pedig találkoztunk azzal a 3 lánnyal, akivel megosztottuk a csoportos jegyünket.

Este 9 körül már Lipcsében is voltam. Euforikus érzés volt meglátni Bencét akivel gimi óta nem túl sokat találkoztam, legfeljebb nyáron, de az utóbbi időben az is egyre ritkábbá vált. Egy kicsit féltem, hogy nem fog minden simán menni, de ez volt a legnagyobb tévedésem utam során, ugyanis fél10-kor már Mr. Busta hangversenyének részletei tették magukévá az étert abban a koleszszobában ahol Bence lakott. Királyi fogadtatásomhoz, e mellé még egy (rekesz) welcome drink is társult, egy kultikus ital, ami azóta belopta magát a szívembe, a Sternburg sör, amiből ottlétem alatt körülbelül 15 üveggel ittam meg.

Bencének két kerékpárja is volt, mindegyikkel könnyen lehetett lowriderkedni akár még a lipcsei éjszakában is. Ezt bizonyítandó kimentünk a Népek Csatájának emlékművéhez, azaz a Völkerschlachtdenkmal-hoz. Itt már már érzelmes beszélgetést folytattunk pár flaska remek nedű mellett, addig ameddig le nem kapcsolták a díszkivilágítást. A kilátás és az élmény megnyerő volt. Ez is egy hosszú és eseménydús nap volt, úgyhogy nem kellett sokat várni arra, hogy elaludjak.

09.24.

Bence suliban volt, odaadta nekem a kulcsokat a biciklihez és a szobához is, de nem igazán siettem el a felkelést és az indulást. Lipcsében lepődtem meg először, az egész túra során, milyen egyszerű kerékpárral közlekedni Nyugat-Európában. Saját sávban zavartalanul közlekedtem, és körülbelül ugyanolyan gyorsan mint a villamos, beértem a centrumba. Bence órái után bementünk a központba, és megnéztük, amit meg lehetett nézni Lipcsével kapcsolatban. Egy imára beugrottunk a Thomaskirchébe is, és Bence még domesztikáltabb Mr. Busta módjára a Bachot is megmutatta. (Inside joke bocsi) Ittunk pár sört, meg egy 10,5 %-os Carlsberg Elephant nevű italt is, ami ugyan nem volt sör, de ihatatlan sem. Betértünk egy magyar tetováló sráchoz, akiről tényleg nem volt nehéz megmondani, hogy magyar, mert elmaradhatatlan kellék volt nála a címer, és a Nagy-Magyarország matrica. Biztos a honvágy. Mindenesetre nagyon jó arc volt, épp egy német csávó vállára varrta a szalamandráját, közben pedig velünk csevegett.

Bencével a lipcsei Thomaskirche előtti Bach-szobornál, Bence épp mutatja a Bachot

Később találkoztunk Roberttel az egyetemről, a helyszín azonban ekkor már egy méretes park közepe volt, Lipcse egyik folyójának a hídján. Nem kicsit tetézve az élvezeteket egy Spekulatius nevű süteményt faltunk, ami 1 euróba került, és 600 gramm keksz volt benne. Én még a magyar menzákra is ajánlanám, ennyi pénzért. Igaz egy üveg Sternburg is csak 29 cent volt ottlétem alatt. Pedig komoly fizikai függőséget alakíthat ki az embereknél, adhatnák drágábban is. A hídon kártyáztunk, valamint természetesen eszmecserét folytattunk a marihuána legalizálásáról, elméleti és gyakorlati érvek felhozásával. Egy kicsit ránksötétedett, szóval a hazaút nagyon viccesre sikeredett. Egy filmben éreztem magam, egy szépiában, amiben a belső hangokat hallottam csak, és követtem az előttem száguldó Bencét. Aznap estére még be volt tervezve egy buli, én inkább otthon maradtam, Bence elment, és mulatott egyet.

A lipcsei Főügyészség

09.25.

Újra a városban egy kiadós alvás után.Bence megint korán kelt, ami nálam bizony csodálatra érdemes. Újfent Lipcsében biciklizem, ezúttal még többet mint előző nap. Furcs érzés egy nagyvárosban ennyire biztonságban lenni két keréken. Megtekintünk pár nevezetességet, és betérünk a Runde Ecke nevű múzeumba, amely a Gestapo történetéről szól. Tekintve, hogy 2014 a Berlini Fal lebontásának és Németország újraegyesítésének 25. évfordulója, ottlétem alatt nagyon sok kulturális programon vehettem részt. A kerek saroknak nevezett múzeumban is, az 1989-es lipcsei történésekről olvastam, és megtekintettem a berlini fal egy darabját, amit a Bild újság ajándékozott Lipcse városának.

A Runde Ecke azaz a kerek sarok nevű titkosszolgálati múzeum előtere

Este főzőcskéztünk Bencével, és vacsoránkat pár sör kíséretében el is költöttük. Az ottlétem alatt nem sok gondom volt a pénzre, de ha lett volna, akkor sem hiszem hogy csődbe megyek. A tömegközlekedésre nem kellett pénzt költenem, Bencénél volt kaja is, ha meg főztünk, összedobtuk. Az esti program nosztalgiázás és beszélgetés volt, a szokásos Facebook trollkodással összekötve.

09.26.

Leírtam az egyetem címét ahol Bence tanul, és miután felkeltem, odagyalogoltam hozzá, hogy elköszönjek és odaadjam a kulcsot. Nem volt olyan könnyű megtalálni, de végül sikerült. Visszagyalogoltunk a villamosmegállóba és elbúcsúztunk. Könnyes percek voltak, de én inkább rohadt boldog voltam, hogy idáig eljutottam, és még egy régi barátommal is találkoztam, és még tovább erősítettük a kapcsolatunkat. Természetesen a stoppolóhely újfent a város másik oldalán volt, így választhattam, hogy gyalogolok másfél órát, vagy 3 eurót elköltök egy jegyre. Természetesen ezen nem sokat gondolkodtam, úgyhogy elindultam egy újabb caplatásra. A hely, amit kinéztem magamnak, valóban jónak bizonyult. Könnyedén láttak meg az autósok, bár megállni nem nagyon lehetett, ezt sokan mutatták is. Még Bence egyetemi barátját Robertet is láttam elsuhanni egy autóban. Egy óra elteltével azonban megállt egy nagy Ford terepjáró. Elég veszélyes helyen, szóval köszönettel tartozom az úrnak. Aki egyébként 77 éves volt. A lipcsei vizit tehát nagyon jól zárult, én pedig már úton voltam utolsó német állomásom felé, Hannoverbe.